A két síptípus sorsa…
Az embereknek hatalmas igényük volt a csendben megszólaló szép tiszta hangra. A mai embernek nagyon nehéz meg érteni, hogy mennyire más lehetett csendben élni, amikor itt minden utca sarkán bömböl valami a fülébe. Ez az oka a mai ember zene iránti tiszteletlenségének, sőt ellenreakciójának is. Az áram, tranzisztor és a hangrögzítés felfedezése előtt, az élő zene egy kuriózum volt, egy ritkaság, amire hajlandó volt a falu apraja nagyja összegyűlni, ez ma is így van, és minden utolsó porcikájával ráhangolódni a ritka eseményre (ez már viszont nehéz a mai embernek)…
És nézzük meg ezt a helyzetet a pásztorfurulya két síptípusa, a dugós és félenfúvó szempontjából. (lásd. általános ismertetés) Ha a pásztor magának készít hangszert, akkor eldöntheti, hogy a sípját milyenre faragja. A félenfúvás elég nehéz technika, sok ügyességet és gyakorlatot feltételez. A pásztorembernek mindebből van bőven, ráadásul egy ilyen misztikummal előállni a falu szeme láttára, még büszkeség is. Fülöp bácsi is nagy büszkeséggel beszélt a félenfúvós nagyapjáról.
A régiek a furulyákat legtöbbször maguknak készítették el, az állatok és a természet mellett élő ember szabadidejében ilyen és ehhez hasonló játékokat faragott magának. A furulyák követelménye, a középkori hangszerekhez hasonlóan, hogy önmagukhoz viszonyítva pontosak legyenek. Persze ez is relatív fogalom, mert a zenekari kíséret nélküli furulya apró eltéréseket mutat a hangrendszerében, mely önmagába nem észrevehető. Szintén a pásztori kreativitás eredménye a tilinka, melynek elkészítését már tárgyaltuk.
Ahogy tapasztalatom, és az elmondottak alapján rekonstruálni tudtam a helyzetet, úgy tűnik, az idők folyamán a furulya készítését átvette egy pár erre specializálódott falu, vidék, vagy személyek, akik rá jöttek, hogy igény van az általuk készített hangszerre, és megpróbáltak „fütyülve pénzt csinálni”. Így jelent meg a piacokon az eladó pásztorfurulya, azoknak a lusta pásztoroknak a hangszere, akik nem voltak hajlandók meg tanulni a kifaragását, vagy nem volt idejük a gyerekeiknek egy hangszert készíteni, amire majd később unokáik is büszkék lehetnek.
Így ki alakultak a vásározó pásztorfurulya-készítők, akik már egy más életformát képviseltek, nagy tiszteletnek örvendtek, ha megjelentek egy furulyázó faluban, és valószínűleg nagy előrelépés volt a hangszer hagyományában is. Az egyik előnye az lehetett, hogy a falu lakossága könnyebben tudott egyforma furulyát vásárolni, mintha mindenki magának faragta volna a havasokban. Ha egy embertől vásárolják, és jól összepróbálják, akkor ugyanazon ember modelljei, ugyanazon eszközei alól, csakis egybeszóló furulya jöhet ki. Azt is tapasztaltam, hogy egy furulyakészítő falu egészében mennyire ragaszkodik a jól bevált modellekhez. Ennek is egyik oka, hogy hosszú távon egyforma furulyák jöjjenek ki a „szalagról”.
Ez persze nem zárta ki az otthon maguknak furulyát készítő ezermester típusú emberek ügyeskedéseit, főleg, hogy a makacs székely a mai napig nem ad ki pénzt valamiért, amit ő is el tud készíteni… Csángóföldön is nagyon sok saját készítésű furulya kerül elő, ez a készítő büszkesége is. Egy igazi furulyakészítő, furulyás, egy leszerelt WC-csőben is egy pásztorfurulyát lát, és meg menti a kárhozattól. Ugyanakkor nagyon sok jó furulyás ma már nem pásztorkodó ember, hanem „normális” polgári életet élő, „derék” munkásember, és inkább pénzért vesz egy jó furulyát, ami megbízható, ahhoz, hogy gyermekkorából hozott hajlamait ápolgassa vele. A mai adatközlőinknek nagyjából ez a helyzete.
Amikor az ember már nem magának gyártja, esetleg szeretné, ha gyereke gyakorolna rajta, akkor hajlamosabb dugósra képezni ki. Nem beszélve a vásárosokról, akik tudták, hogy az a réteg, aki nem képes magának hangszert gyártani, az a félenfúvással is hadilábon áll. Így ők, ha gyártottak is, csak elvétve. Ez lehet az egyik oka, hogy ez a fúvástechnika ennyire visszaszorult, szinte kiveszett. A másik talán az idő felgyorsulása, mely a falusi közösségekre is kihat, és nem jut idő nehéz technikák elsajátítására.